Műhelytitkok

A következőkben egy-egy érdekes jelenséget világítunk meg az evészavarok kezelésének műhelytitkaiból.

 

Hogyan történjen a testsúlymérés, ki mérje meg a beteg súlyát?

Mindenképpen megbízható adat kell, ezért mindig szülői kontroll kell a testsúlyméréshez. Nem hagyatkozhatnak arra, hogy a gyermek bemondja az általa megmért súlyt. A csúsztatások előfordulnak ilyenkor – ez egy ilyen betegség. Nem kell megsértődni ezen, csak a helyén kezelni azt, hogy korrekt adatra van szükség.

Ki mérje meg a gyermek súlyát? A szülő. Kétnaponta, mindig ugyanoda téve a mérleget, egy szál fehérneműben. Sokszor trükköznek az anorexiások ugyanis.

Sokszor a gyermeket berendelik testsúlymérésre az orvosok. Ennek nincs értelme. A szülő is le tud olvasni egy számot a mérlegről. Azzal szokták ezt magyarázni az orvosok, hogy akkora a feszültség a súlymérések kapcsán, hogy ezért vállalják át ők a mérést. De ha úgyis megtudja az orvostól a testsúlyt a szülő, akkor van értelme viaskodni a szülővel?? A szülőnek ugyanis tudnia kell, milyen állapotban van a gyermek, ez jogi felelősség. Tehát  nem érdemes otthon azért veszekedni, mert a szülő meg akarja mérni a testsúlyt, ez szülői kötelesség.

Ha ezt nem érti meg a gyermek, mondván, hogy őt márpedig nem fogják a szülők megmérni, semmi gond. Akkor szabad utazni egy órát, aztán félórát várni az orvosra, aki egy perc alatt megméri a testsúlyt, amit a szülő is megtud, mond két közhelyet, aztán viszlát, újabb egy óra haza. Megéri??

 

Érdemes-e noszogatni az evést visszautasító, dacos anorexiás betegeket?

Nem. Ez sehová sem vezet – egész pontosan egyetlen dologra jó: növekszik a dac és az ellenállás. Nem mindig nyíltan, mert előfordul, hogy látszólag beadja a derekát a beteg, de aztán tesz róla, hogy csökkenjen a testsúlya.

Minden szülő belelép ebbe a csapdába, nincs kivétel. A javaslat: azzal érdemes törődni az evésre buzdítás helyett, hogy a testsúlya hogyan változik a betegnek. Ha nem növekszik, akkor célszerű a kalóriafogyasztó tevékenységeket korlátozni (sport, gyaloglás, akár az iskolába járás is súlyosabb esetekben). Tehát nem azonnali „behódolást” kell elvárni a betegtől, középtávra kell gondolni. Rendben, hogy most nem eszel semmit vacsorára – megteheted, aztán megnézzük, hogy a testsúlyod hogyan alakul.

Ha a szülők felhagynak a noszogatással, akkor lehet, hogy még nem növekszik a testsúly, egy dolog viszont mindenképpen jobb lesz: kevesebb lesz a feszültség. Nehéz megcsinálni ezt, mert a szülői szeretet és aggódás van a háttérben. A kérdés viszont igen egyszerű: ha nem használ, akkor miért csinálják?

Ha a noszogatás használna, nem létezne ilyen betegség, hogy anorexia nervosa. Mert a betegek elkezdenének enni szülői nyomásra. Mivel azonban Magyarországon kb. harmincezer anorexiás beteg van – nem használ a teljesen jó szándékú noszogatás!

Néha a szülő  kétségbeesik: ha nem szólok neki, még annyit sem fog enni, mint eddig és éhen hal! Ez nem így van. Tipikus csapdahelyzet ez. Próbálják ki, hogy felhagynak a nógatással!

Egy példa: egy anorexiás lány apja mesélte, hogy születésnapja volt (az apának), tortát vettek, megkérdezte a lányát, hogy kér-e. A lány nemmel válaszolt. Az apa, aki nagy nehezen megtanulta, hogy ne noszogassa a lányát, levágott három szeletet, egyet a testvérnek, kettőt a szülőknek, a többit a hűtőbe tették, hogy majd este megeszik. Este már nem volt mit megenni.

 

Mik az önállósodás igényének megnyilvánulási formái?

Rengeteg van. A tizenévesek házi feladata az önállóság kiharcolása. Ők szeretnék meghatározni, hogy milyen pólót vegyenek fel, kivel barátkozzanak, mikor látogassák a nagymamát, milyen zenét hallgassanak. Ha a szülő – attól tartva, hogy a gyermeke rossz útra téved – megpróbálja jobb útra terelni, akkor küzdelem kezdődik. Természetesen van a szülőnek vétójoga bizonyos helyzetekben, általában azonban nagyon érdemes figyelni arra, hogy a gyermek önállósodási törekvései teret kapjanak. Egy 14 éves gyermeket már nem kell megvárnia a nagymamának edzés után a buszmegállóban, mert az önállóan közlekedő társai kinevetik a gyereket.

Fontos a saját személyes tér is, külön szoba például, s az, hogy a gyermek ne a szülőjével aludjon. Egy kisgyerekkel ez még elmegy, egy tizenévessel már nem. Ameddig a külön alvást nem tudják a családban megoldani egy tízévesnél idősebb gyermeknél, addig a terápia semmit nem fog érni, ezt borítékolni lehet. Rendkívül fontosak tehát a családi határok.

 

Miért fontosak a tiszta családi határok?

Vannak személyiségi határok – ld. alább a túl szoros kapcsolat nyelvi jegyeit. Itt az is fontos, hogy a gyermekre ne háruljon szülői felelősség. Segítsen persze a házimunkákban, életkor-arányosan legyenek megszervezve az otthoni teendők, de ne járjon az idősebb testvér szülői értekezletre, az anya ne a nagylányával beszélje meg a testvérek nevelési elveit, hanem a férjével.

Volt olyan édesanya, aki az egyetemista lányával beszélte meg a férjével, azaz az apával való szexuális problémáit. Nem a gyerekre tartozik ez.

Nagyon visszás az a mondat, amit néha az anyák mondanak: nekem a lányom a legjobb barátom. Vigyázni kell a gyerekszerep és a felnőttszerep határaira.

 

Milyen nyelvi jelei vannak a nagyon szoros szülő-gyerek kapcsolatnak?

Természetes, hogy a szülő-gyermek kapcsolat legyen erős. Ha gyenge volna, az elhanyagolást jelentene. Ha nagyon erős, akkor az önállóságot gátolja. Nem tudjuk, hol van a határ, azt viszont lehet tudni, hogy a gyereknek ez mikor túlzott – jelzik ugyanis.

A túlaggódásnak, túlzott figyelemnek két apró nyelvi jelét írjuk le itt. Az egyik a többes szám első személy használata: „a múlt héten sem híztunk…”, „nem esszük meg a reggelit…” stb. Ennek vannak kifejezetten vicces megnyilvánulásai is, egyszer egy apa azt mondta, hogy „a menzeszünk még nem jött meg”. Tudjuk persze, hogy az ilyen megnyilvánulások mögött a szeretet és a szülői figyelem, aggódás van, csak ez csípni szokta az önállóságra törekvő fiatalok szemét. Akkor is, ha nem mondják. Egy kisgyereknél még előfordulhat ez a nyelvi jel, például csecsemős anyák szoktak sokszor így fogalmazni. Egy tizenéves gyereknél viszont egyértelműen visszás lenne ezzel élni.

A tanács tehát: a szülő a gyermekéről egyes szám harmadik személyben beszéljen: „Évi nem szereti a főzeléket”. „Judit néha közepest hoz haza az iskolából”. „Szilvi nagy tócsát hagy maga után a fürdőszobában”.

A másik nyelvi jel a gondolatolvasás. Megkérdezzük a gyermeket, hogy mi újság az iskolában, s az anya kezd válaszolni. Ilyenkor leállítjuk a szülőt: tessék várni, a gyerek hadd mondja el, mi a helyzet. Az ő véleményére vagyunk kíváncsiak.

 

Hogyan lehet növelni a felelősségérzetet a családban?

Van egy jó játék, aminek az a legnagyobb előnye, hogy nincs hátránya. Mindenki jól jár. Ezt érdemes megpróbálni minden családban. A felelősség növekszik, s ennek a végén az is látszik, hogy a betegnek a saját egészsége iránti felelőssége is megnő. Ez a játék a kölcsönös kérések feladata.

A feszültségek csökkentése minden család elemi érdeke – ha ráadásul olyan betegség van jelen a családban, amely függ a lelki feszültségektől, akkor még nagyobb a jelentősége ennek a feladatnak. A családtagok idegesek, türelmetlenek, indulatosak – ilyen helyzetben még nehezebb a szükséges kompromisszumok megtalálása.

Van egy egyszerű módja az otthoni feszültségek csökkentésének: meg kell tanulni kérni egymástól. Világos, hogy eddig is kértek a családtagok egymástól ezt-azt – ez azonban nem mindig vezetett eredményre. Miért nem? Több oka is lehet ennek. Az egyik az, hogy a szokásos otthoni kérések gyakran indulattal telítettek: mikor viszed már ki végre a szemetet? nincs annyi eszed, hogy rácsavard a kupakot a fogkrémes tubusra? Az előző, gúnyos kérdésbe ágyazott példák mellett egy másik rossz változat: nagyon szépen megkérlek, hogy szíveskedj már végre kivinni a szemetet! A fojtott indulat időzített bombaként működik – nemsokára háromszor verik el ezt a szülőn, mint Ludas Matyi Döbrögin. A rejtett vagy nyilvánvaló indulat mellett sokkal jobb eredményt, azaz viselkedésváltozást érhetünk el a családtagunknál, ha az agresszivitás helyett nyíltan, határozottan és következetesen lépünk fel.

Gyakori, hogy nem is kérések formájában intézzük a családtagunkhoz kívánságunkat, hanem elvárásként vagy személytelen formában. Mivel nem világos, hogy mit is akar a megszólaló, kitől kér és mikor, bizonytalan a teljesítés. Ez aztán újabb viták forrása. Példa: valaki behozhatná a szemüvegemet! már megint senki nem mosogatott el! Szomjas vagyok – sóhajt a fáradt szülő a fotelben. Kinek is kellene ugrania? A gyermeknek? A házastársnak?

 

Ha a családtagok megtanulnak egymástól kérni, csodák történhetnek. Ha megteszek egy gesztust egy családtagnak, azt visszakapom tőle, s minden egyre jobbá kezd válni.

A feszültségek csökkentésének kitűnő módja a kölcsönös kérések módszere. Ezt a feladatot a következő formában érdemes végrehajtani: mindenki kérjen a másik családtagtól valamit. Ez négytagú család esetén négyszer három, azaz tizenkét kérés, és így mindenki mindenkitől kért valamit. A kéréseknek a következő szabályoknak kell megfelelniük:

  • Legyen a kérés kölcsönös! Ez azzal teljesül is, ha mindenki kér mindenkitől. Ha ez nem így lenne, felborulna az egyensúly. Így például a szülőknek is kérniük kell egymástól valamit, akkor is, ha a gyermekükkel van a baj. Mondhatnák, hogy miért kell nekik egymástól valamit kérni, hiszen nekik semmi bajuk. Csakhogy a gyermekek árgus szemekkel fogják figyelni, hogy szüleik vajon elvégzik-e a vállalt feladatokat. A szülők tehát modellként, mintaként szolgálnak.
  • A kérés legyen mérhető és konkrét, sohase általános! Kérhetünk valamit, amit szeretnénk, hogy a másik megtegyen, kérhetünk olyasmit, hogy mit ne tegyen – ne szaxofonozzon például este kilenc után (egy angol vicc szerint úriember az, aki tud szaxofonozni, de nem teszi). Ha minden tökéletes a másikban és nincs mit kérnünk, kérhetünk egy játékos apróságot, például álljon fejen egy percig naponta. Továbbá: a kérés egy adott viselkedésre vonatkozzon, ne pedig egy tulajdonság megváltozására. Ezt látják be a szülők a legnehezebben: általában tulajdonságokat kérnek, ez pedig zátonyra szokott futni, mert a távolság ködébe vesző változást nem lehet teljesíteni. A „légy szorgalmas”, „legyél pontosabb”, „szeresd jobban nagyanyádat” típusú kérések helyett célszerűbb olyasmit kérni, mint: naponta tanulj félórát németül, minden reggel legkésőbb fél nyolckor indulj el az iskolába, hetente egyszer menj el nagymamádhoz stb.
  • Ugyancsak fontos a megvalósíthatóság! A kérés ne legyen túl egyszerűen teljesíthető. Kérjünk minél nagyobbat, de ne lehetetlent. Azzal csak visszautasítást váltanánk ki, ami senkinek sem jó. Néha persze az a tudattalan célja a lehetetlen dolgok kérésének, hogy sopánkodhassunk és mutogathassunk a másikra: hiába kérek akármit, úgysem teljesíti.
  • Ha nagyon sokat kértek, szabad alkudni! Ha például azt kéri a gyermek az anyjától, hogy naponta félórát tornázzon, ez a semmihez képest nagy ugrás lenne, komoly izomlázveszéllyel. Ekkor mondhatja az anya, hogy csak heti három alkalmat tudok vállalni. Ha ez így megfelelő, rendben van, ha viszont nem elég a kérést megfogalmazó személynek a lealkudott gyakoriság, mást kell kérnie.
  • Legyen vétójoga annak, akitől kérnek! Meg sem kell magyaráznia, hogy miért nem tudja vállalni a kérés teljesítését. Elég annyit mondania, hogy sajnos, ezt nem tudom most vállalni. Ne legyen ebből sértődés. Mást kell kérni, lehet, hogy csak az ötödik kérést tudja vállalni a családtag. Előbb-utóbb azonban valamit vállalnia kell mindenkinek. Ebből a szempontból is egyenlők a családtagok, a legkisebb gyermeknek is lehet vétójoga. Kényszerből senki ne vállaljon semmit.
  • Magunknak kérjünk, ne egy másik családtagnak akarjunk jót! Legyünk most önzőek egy kicsit! Ne azt kérje az anya a férjétől, hogy segítsen a lányuknak a matektanulásban, hanem saját magának gondoljon ki valamit. Közvetlen legyen tehát a kérés, ne kapcsoljunk be még egy családtagot (lásd: háromszögezés).
  • A kérés rendszeres, ismétlődő tevékenységre vonatkozzon, ne egyszeri „ajándékra”! Legalább hetente egyszer, még inkább hetente 2-3-szor, vagy naponta ismétlődő teendőről legyen szó. Nem megoldás az, hogy a gyermek biciklit kér az apjától – kérjen hetente egy biciklit… Akkor lenne jó a kérés – hogy aztán mit vállal az apa, más kérdés: mint láttuk, vétójog is van.
  • Csak azt szabad vállalni, amit 99%-os valószínűséggel meg is tudok valósítani! Ne vállaljunk lelkesedésünkben túl sokat. Apró lépések elegendőek. Különben mindenki csalódik: aki nem teljesítette a kérést, magában csalódik, ürügyeket gyárt és bűntudata lesz; akinek pedig nem tették meg ezt a kis szívességet, fájni fog a dolog. Az, hogy na jó, nem bánom: 10%-ban fog teljesülni. Az, hogy megpróbálom: 30%-os teljesítési valószínűség. Az, hogy lehetséges: 50%. Az, hogy megteszek minden tőlem telhetőt: 70%. Az, hogy megígérem: 80%. Az, hogy vállalom: 99%! Csak ha baleset ér vagy ehhez hasonló vis major történik, akkor kaphatok felmentést. Egyébként jogos a szemrehányás.
  • Ha valaki azt tapasztalja, hogy egy családtagja nem teljesíti a vállalását vele szemben, ne feltétlenül emlékeztesse erre, de jegyezze fel magának, hogy később meg lehessen beszélni, milyen arányban sikerült a kérést teljesíteni. Ennek ellenére a nem teljesítő családtaggal szemben saját vállalásunkat végig kell csinálnunk– ne legyen a bosszú eszköze a vállalásunk nem teljesítése, legyen független attól, hogy a partner teljesíti-e a kérésünket vagy sem.
  • Ne törődjünk bele abba, hogy valaki nem tud mit kérni a másiktól. Ez súlyos sértés lenne. Az üzenet ennek az lenne: nem tiszteli meg őt a családtag azzal, hogy kér valamit tőle, vagy dacol vele és nem hajlandó azon gondolkodni, mit is szeretne tőle kérni. Ne feledjük: apró játékok is gesztusértékűek. Nem feltétlenül kell nagy dolgot kérnünk.

 

Sokan mesterkéltnek érzik a feladatokat, a teljesítésük közben azonban inkább a játékosság jön elő. A mesterkéltség néhány napon belül – amikor mindenki rájön, hogy megéri teljesíteni a kérést, mert ő is kap viszonzást – eltűnik.

A kölcsönös kérések vég nélkül folytathatók, érdemes például hétvégeken vagy havonta egyszer összeülnie a családnak, és eltölteni egy félórát ezekkel. Még írásba is foglalhatók a kérések, a legkisebb családtag szokott lenni az íródeák. Gyakori az is, hogy a család egyik számítógépbarát tagja táblázatos formában megszerkeszti a kölcsönös kéréseket, s a papírt kiteszik a hűtőszekrényre.

Egyszerű a feladat, mindenki jól jár, mellékhatások sincsenek! Vannak családok, ahol nem működik a módszer – ez azonban kivétel nélkül alapvető belső feszültségekre utalt. Ha túl nagyok a feszültségek, és le sem tudnak ülni egymással a családtagok, hogy kérjenek egymástól, akkor a kommunikációs zavar a családon belül már nagyon nagy.

Sokszor előfordult, hogy csak a beteg lány kért mindenkitől és tőle kértek a többiek. Ez viszont azt jelenti, hogy a család közepe lesz a lány – igaz, betegsége miatt eddig is az volt. Nem előnyös! Úgy lehet egészségesebb kapcsolatrendszert teremteni a családban, ha senki nincs olyan kitüntetett helyzetben, hogy körülötte forogjon a világ. Az is gyakori, hogy mindenki megteszi vállalását többé-kevésbé, de a szülők nem csinálták meg, amit egymástól kértek. Ha ezt látjuk, a házastársak közötti kommunikációs zavarról van szó. A gyermekek pedig erre hiperérzékenyek. Mondhatja persze a két szülő, hogy a gyerekünk a beteg, mi szükség van arra, hogy a szülőket gyötörjék ilyen ostobaságokkal? Két fontos érv van arra, hogy miért van erre szükség. Az első az, hogy az összcsaládi egyensúly megbomlik, ha valamelyik ponton nem működik a játék, felbillen a mérleg. A másik az, hogy a gyermekek a szemük sarkából figyelik, hogy a szülők komolyan veszik-e a játékot. Ha nem látják ennek a bizonyságát, ők sem hajtják végre vállalásaikat becsületesen. Minden elhanyatlik, aztán marad a régiben a feszültség szintje is. A szülőknek tehát igen erős modellszerepük van. A mintakövetés, azaz modelltanulás az emberi tanulás egyik leghatékonyabb formája. Ez az a pont többek közt, amikor is a szülők nem hivatkozhatnak arra, hogy hagyják őket békén, mert nekik semmi bajuk sincs, a gyerek a beteg. Valóban nincs bajuk, szerencsére; azonban úgy tudnak a legtöbbet segíteni, ha beszállnak a kölcsönös játékba, megtisztelik családtagjaikat azzal, hogy részesei lesznek a közös mókának.

Nem árulunk el nagy titkot azzal sem, hogy ez a játék egy diagnosztikus teszt is. Amit egymástól kérnek a családtag, az valamilyen fontos lelki igényt fejez ki.